Szikrázó napsütésben indult a reggel. Boldogan készülődött s közben azon töprengett, melyik virágboltba térjen be, hol vegyen egy szép csokrot. Benyúlt a szekrénybe, kivett egy ruhát. Igyekezett mindig szépen és csinosan indulni, megadva a tiszteletet az ünnepnek, s a lehetőségnek, hogy találkozik az édesanyjával. Már felöltözve, útra készen állt az ajtóban, amikor megtorpant. Lerogyott egy székre, szíve fájdalmasan összeszorult. Gondolataiban az emlékek viharos gyorsasággal kavarogtak:

• Gyermekkorából szép emlékei vannak. A sok együtt eltöltött idő, kirándulások, a kis vasút. Egész nap játszottak, anyja sokat foglalkozott vele. Szerette az estéket is, amikor mesét olvasott neki. Hófehérke vagy Hamupipőke ringatta álomba, s másnap boldogan ébredt és a mesék varázslatos világában érezte magát. Amikor óvodába adták, az elszakadás számára fájdalmas és megrázó élmény volt. Jól volt a gyerekek között, de az addigi boldog érzést, anyja szeretetét, a biztonságot, nagyon hiányolta. Az esték még kellemesen teltek, anyja meleg hangja, ahogyan mesélt, fontos volt a számára. Az évek múlásával kapcsolatuk egyre lazább lett, és nagyon távolinak érezte magától. Mikor elérkezett az iskola kezdete, elmaradtak ez esti meghitt percek is. Nem volt mese, egyedül, magányosan feküdt le és nehezen aludt el, szíve tele volt szomorúsággal. Kapcsolatuk teljesen elhidegült, anyja szeretetét már egyáltalán nem érezte. Nem értette mit tett, vagy milyen hibát követett el, amiért nem törődik vele. Az iskolában mindig figyelt, jól tanult. Arra gondolt, ezzel örömet szerez édesanyjának, és akkor majd megint szeretni fogja. Mivel semmi változás nem történt, bármit tett, 18 éves korában elköltözött otthonról. Belekezdett egy számára új és független életbe, maga mögött hagyva a biztonságot jelentő otthont, s az édesanyját. Hiába próbált meg mindent, anyja távolságtartó volt, nem engedte közel magához. Oly sokat gondolkodott, ennek mi lehet az oka. Sajnos, soha nem beszélték meg, nem akarta megbántani kérdéseivel. Személyes kapcsolatuk csak az ünnepekre korlátozódott, amit nagyon várt. Ilyenkor ajándékkal készülhetett, átölelhette anyját, ami számára oly fontos és nagyszerű érzés volt. Ezek az alkalmak csak rövid órák voltak és nagyon gyorsan múltak el. Az év többi napján telefonon hívta, szinte minden apró lehetőséget kihasználva a beszélgetésre. A távolság azonban megmaradt, így anyja betegségéről sem tudott, hogy miért titkolta el, sosem tudta meg. Váratlanul és hirtelen halt meg, még elbúcsúzni sem tudott tőle. Amikor a kórházból értesítették, összeszorult a szíve, nem értette mi történt.

Az évek során sokszor előfordult, hogy felemeli a telefont és tárcsázná a jól ismert számot, de már késő. A vonal végén anyja már nem veszi fel, már nem tudja neki elmondani, mennyire szereti és mennyire hálás neki, amiért felnevelte. Ruháit visszateszi a szekrénybe, könnyes szemmel egy gyertyát gyújt, és halkan elcsukló hangot csak ennyit mond:

• Szeretlek édesanyám!